A reggel arca

Ezresével araszoltak a remeterákok a nagyváros mélyén, az aszfalton, az eget nyaló beton – fém – üvegrengetegben. Fékcsíkokat hagytam magam után, melyeket aztán leradírozott az utánam menetelő autókaravánok újabb és újabb hulláma. Apály és dagály, a világítótorony zöldről sárgára, majd pirosra váltott. Gregorián éneket bömböltettem a hangfalakból, Dies iræ, dies illa, Solvet sæclum in favilla. A dallam lajtorjáján felkapaszkodtam a felhők közé. Láttam a napot, vörös sávot tetovált az éjszaka testére. Az eget reggelre ementálivá lyuggatták a repülőgépek. Légifolyosók fehér krikszkraksza szétnyiszabolta az éj-nap köldökzsinórját. A tenorral dúdoltam: Ama végső harag napja, a világot tűznek adja. A garázsház bugyra elnyelt, jobbra fordított kormánnyal tekertem az emeleteket, betekeredésig. A tetőn leparkoltam. Mindig a tetőn, hogy egy kis levegőhöz jussak. A felhők széle babamasli színű volt, rózsaszínre festette a túloldalon terpeszkedő üvegtorony szürke tükörfalát. Bámultam a reggel arcát benne. Szinte a semmiből felbukkant hat fehér hattyú, vitorlásként úsztak el az üvegfal előtt, rájuk olvadt a cukormáz, megfesti a hátukat, a szárnyukat, a kecses nyakukat. Absztrakt kollázs, rózsaszínű hattyúk szürke felhőkarcoló üveghomlokzatán. Visszhangzott bennem a Dies Irae és mosolygott az öröm.

Fénykép: Gabi Saiker