A párhuzamos egyenesek a végtelenben összeérnek /részlet/

Állok a hídon. Alattam kiszáradt folyómeder, egykor farönköket, gallyakat görgettek benne a hullámok. Csinos, rózsaszín nyomtatott mintás ruha van rajtam, hasonló, mint azon a júniusi vasárnap reggelen a napfényes nappaliban, amikor M.M. szíve a láttomra úgy dübörgött, mint a dob. A ruha szoknyája bő, láttatni engedi a térdeimet, a derekamnál feszesen rám simul. Arcomat úgy hagytam, ahogy Isten a világba lökött, kipingálatlanul hogy G.M.-nek kedveskedjem. Hajamat kibontottam, hogy tovavigye illatom a szél, a világ végére is, s megtalálja őket. Belélegezik majd testem páráját, s a vágy újjászületik zsigereikben, addig fognak szenvedni, még lábaik akaratlanul elindulnak hozzám.

Várok. A jobb parton Barranquilla körvonalai rajzolódnak ki székesegyházával, Kolumbusz Kristóf szobrával, gyarmatkori házaival, túlfűtött érzelmeivel, a bal parton pedig a zöld és rózsaszín Ramsdale egyetlen hoteljével, halastavával és unalmas hétköznapjaival. Kezemben két édes-piros almát tartok, játszadozom, zsonglőrködöm velük, miközben felváltva két dalt dúdolok. Azt a kis bugyutát, amivel M.M. a bűvkörébe kerített, s amit együtt daloltunk akkor a kereveten: „Édes Carmen, ó, kicsi Carmen, micsoda, micsoda, micsoda éj! Csillagok, csillogók, kocsik, kocsmák ámen. Csilingelte a „cs”-éket, hogy elvarázsoljon, most én csilingelem, hogy idevarázsoljam.  A másikat G. M. zümmögte éjjelente a fülembe: Delgadina ágya körül őrangyalok hada örül. Carmen, micsoda éj, csillagok Delgadina ágya körül, csillogó őrangyalok, kocsik hada, örül ámen. Tekintetemet a horizont legszélére függesztem, nézem a villanypóznákat, s őket várom. Drótsodronyok feszesítik az oszlopok fémtesteit. Varjak gyülekeznek a vezetékek párhuzamain, krákognak, kárognak, köhécselnek. A párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak. Hallom a lépteiket, G.M.-éi tétovák és megfáradtak, kilencven évének minden teljességét beleálmodtam ujjai érintésében. M.M.-éi határozottak és délcegek, mint akkor, amikor anno azt hittem, egyenesen a mozivászonról lépett le hozzám.

M.M. ér hozzám elsőnek, még mindig jóképű, sötét hajában ezüstszálakat fontak az évek, rendkívüli férfiassága ma is komorságában teljesedik ki, s a modora, igen, a modora még mindig vonzó, ahogy hozzám hajol, s a fülembe suttogja: Lo-Li-Ta. Nyelve hegye közben háromszor érinti lágyan szájpadát, s én újra léte lángja, ágyéka vágya, kárhozata, lelke vagyok, újra nimfácska mézszín vállakkal, selymes háttal, bimbózó mellekkel. Áhítattal és mámorosan néz rám, én csókot lehelek ajkára, s a tenyerébe teszem az egyik almát. S már hallom G.M. sóhaját, Delgadina! Még csúnyább, még ráncosabb, még anakronisztikusabb jelenség, mint akkor volt. Félénken megfogja a kezem, s cserepes ajka röviden megpihen kézfejemen, odaadom neki a másik almát, átölelem, megcirógatom a nyakszirtjét, s a fülébe súgom: Csúnya papa. Szomorú mosoly játszi szája szögletén miközben válaszol, kislány, egyedül vagyunk a világban.

Beléjük karolok, s elindulunk a kiszáradt mederben. Lassan magunk mögött hagyjuk Ramsdale színes és Barranquilla gyarmatkori házait a távolban egy női hang bánatos dalt énekel a szerelem kínjairól. Látszatra, mint járni tanuló gyerek bukdácsolok magas sarkú cipőmben a szánóföld barázdái között, mégis én vezetem őket. Hol G.M. karjába kapaszkodom erősebben, hol M.M.-be csimpaszkodom görcsösen, hogy bokaficam, lábtörés nélkül odaérjek a kiszáradt fához, aminek a törzséhez egy ásó van támasztva. A percek óráknak tűnnek, még célhoz érünk. Felsóhajtok, s a két frissen kiásott sírra mutatok:

– Ezért hívtalak benneteket… – mormogom csak úgy magam elé, kerülve a tekintetüket.

– Ezért jöttünk – válaszolják bánatosan szinte egyszerre.

G.M. vetkőzik, pedánsan összehajtogatja selyemingjét, frissen vasalt lenvászon öltönyét, hogy össze ne gyűrődjön. M.M. közben komótosan leveszi a bársonyzakóját, s egy elegáns mozdulattal a legalsóbb gallyra akasztja. Nem szeretném, ha összesározódna – mentegeti magát, – egyedi párizsi darab. Mindhárman összeölelkezünk búcsúzóul, kong a székesegyház harangja. Két kezemmel temetem el őket, behunyt szemmel hol az egyikre szórom lágy mozdulatokkal a puha zsíros rögöket, hol a másikra. Közben úgy hajolok, hogy még utoljára extázisig gerjesszem bennük a vágyat. Szoknyám feltűröm, kilátszik a csipkés selyembugyim, a ruha fűzőjét kicsit megbontom, pántjai lassan lecsúsznak vállamról, majd egyre lejjebb sinkóznak testemen, láttatni engedik melleim vonalát, majd hegyes mellbimbóimat, derekam hajlatát, s végül köldököm babszem gödrét. Nem kopognak a göröngyök, pusztán ziháló légzésük neszel. Fuldoklom. Lélegezz, ismétlem magamban kétségbeesetten, lélegezz.

Sötétség, s csend borul a tájra, mire elkészülök. Bénultan, félmeztelenül állok a két hant mellett. Tudom, hogy indulnom kell, el kell érnem a vonatot, de moccani sem bírok. Le fogom késni, ketyeg bennem a félelem. Az almákra gondolok, amik ott maradtak a zakózsebeikben. Elrontottam, cikázik át rajtam a felismerés. Az almákat is el kellett volna temetnem velük, s erre G.M. panaszosan megszólal: Fázom, fel szeretném venni a zakómat. Ezt hallva M.M. is felsóhajt: Én is. A puha zsíros rögök kemény göröngyökké változtak, véresre sebzik a kezeimet, még kihantolom őket.

Két férfi karjaiban bukdácsolok vissza, édes piros almát rágcsálnak, s közben vidáman dudorásznak. Édes Carmen, ó, kicsi Carmen, micsoda, micsoda, micsoda éj! Csillagok, csillogók, kocsik, kocsmák ámen. Csilingeli M.M, hogy elvarázsoljon. G. M. pedig boldogan ezt zümmögi: Delgadina ágya körül őrangyalok hada örül.

Illustration: https://pixabay.com/en/apples-fruit-red-juicy-ripe-634572/