Vakfoltok – I. Tél /részlet/

Sorsok rajza egy forradalom szövetén. Bogyó Noémi szürrealisztikus jelenetekkel átszőtt regénye négy fiatal történetét mutatja be, a történelmi háttér az 1989-es csehszlovák bársonyos forradalom, illetve annak előzményei és következményei.

Adam Zajac tehetséges festő, de vajon a tehetség és a szerelem elég-e, ha az állambiztonsággal és a forradalommal áll szemben? Helena első rangú matematikus, kiszámíthatatlan egyénisége hogy lesz mégis tragikus események elindítója? Sofi kitűnő szervező, kétségei azonban tényleg eltávolíthatják a boldogságtól? A karizmatikus Martin a forradalom maga, de szeretet és empátia nélkül mindez mire elég? Vakfoltok a történetben.

 

Sokára újra megjelent a néma fantom, aki párszor benézett Adamhoz, hogy inni hozzon, s álmában még egy pokrócot is dobott rá. Öreg volt, ráncos, és a jobb kezéről hiányzott három ujj. Kék zománcos lavórban vizet hozott, szappant, törülközőt, borotvát. A lavórt letette a földre, a többit Adam kezébe nyomta, s lesütött szemmel megállt az ajtónál:

– Siessen az elvtárs. Várják – mondta tisztelettudóan.

A víz jéghideg volt, mégis jólesett dermesztő érintése. Adam megrázta magát, mintha álomból ébredt volna. Derékig levetkőzve, filléres szappannal súrolta le magáról az elkeseredettséget. A durva lenvászon törülköző életet dörzsölt a bőr alatti hajszálerekbe, s velük együtt makacs elhatározást: kijutni innen minden áron.

Adamot ugyanabba a helyiségbe kísérte az őr, mint az előző alkalommal. A tiszt is ugyanaz volt, s ugyanolyan közönnyel böngészte az iratokat. Kézmozdulat, helykínálás. Csak a kérdés volt más:

– Kér kávét?

Adamnak eszébe jutott, hogy fölényesen és büszkén visszautasítsa az ajánlatot. Ujjai jéghidegen kapaszkodtak egymásba, s dacoltak a meleg csésze érintésének gondolatával, de torkát már görcsbe húzta a kívánás. Bár villogott fejében a vigyázzt jelző lámpa, de az átfagyott test Mefisztóként győzködte. A nyelvbe bele lehetett harapni, de a fej parányit bólintott, s a kihallgató tiszt ezt észrevette. Tárcsázott, s kedvesen szólt: – Zlatka, két feketét, légy szíves.

– Mindjárt hozzák a kávét. Addig meséljen valamit magáról.

Ez ördögi kérés volt. Mit lehet ezen a helyen mesélni anélkül, hogy azt idővel ne lehessen valaki ellen felhasználni. Mit lehet elmondani, ami kiemelve a saját kontextusából nem árthat senkinek. Mit lehet itt kiejteni, akár csak egy hangot is, büntetlenül – gondolta Adam, s a tiszt mintha olvasott volna a gondolataiban.

– Meséljen magáról, a családjáról, az iskoláiról az egyetemi diákéletről.

– 1968. október 11-én születtem Lesnán. Édesanyám otthon szült meg, mert édesapám az éjszaka is az elvtársakat kísérte vadászatra, s telefon, autó, segítség híján nem sikerült bejutnia a kórházba. Mire apu hazaért a medvevadászatról, anya majdnem elvérzett.

– Zajac elvtárs, a részletektől kíméljen meg. Nekünk tényekre, évszámokra, nevekre van szükségünk. Anyja, apja neve, foglalkozása, iskolái…

– Apám neve Zajac Štefan, született 1941. december 12-én, foglalkozása erdész, az Állami Erdészetnél. Édesanyám Zajac Júlia, leányneve Červená, született 1942. május 20-án, könyvelő az Állami Erdészetnél. – Adam a tisztre pillantott, hogy kifürkéssze, elégedett-e ezzel a verzióval. A tiszt beleegyezően biccentett.

– Testvéreim: Zajac Martin, született 1962. augusztus 2-án, gépészmérnök, Kohút Šárka, született 1963. április 29-én, két gyermek édesanyja, jelenleg gyermekgondozási szabadságon van, Zajac Jozef, született 1972, az erdészeti szakközépiskola diákja, Zajac Kristína, született 1973, gimnáziumi diák.

– Ilyen szép család. Kár lenne, ha valami beleavatkozna ebbe az idillikus boldogságba.

Fenyeget – konstatálta keserűen Adam.

– Folytassa, hallgatom – nézett rá közönyösen a tiszt.

– Az alapiskola és a gimnázium sikeres befejezése után jelentkeztem a Képzőművészeti főiskolára, ahol 1986 szeptemberében kezdtem el tanulmányaimat. Jelenleg a harmadik évfolyam hallgatója vagyok.

– Én a maga helyében mindent megtennék azért, hogy az is maradjak – hangzott el vészjóslóan. – Nagyban segítené az ügyét, ha őszinte lenne. Hol és milyen körülmények között ismerkedett meg Selecká kisasszonnyal?

– Az autóbuszon figyeltem fel rá.

– Hát igen, csinos kis portéka – gusztálta a tiszt Helenát a fényképen, amely gemkapoccsal volt az akta lapjához hozzátűzve. Sikamlós és nyálas volt a hanglejtés, cinikus a hangszín. Adam keze ökölbe szorult. – Nem csodálkozom, hogy az ujja köré csavarta magát… Az ilyen arcocskáért sok mindent megtesz az emberfia… még árulóvá is válik. Ha nem lennék ateista még azt is mondhatnám, hogy klasszikus eszköze a bűnre való csábításnak. S magának még a neve is a bibliai bűnbeesést juttatja az eszembe. Mit tud arról, hogy Selecká kisasszony egy különleges terven dolgozott?

– Az égvilágon semmit.

– Nem is sejtette?

– Nem.

– Magyarázza meg, ha tudja, hogy annak ellenére, hogy együtt élt vele, még csak nem is sejti, milyen projekten dolgozott, ki mindenkivel került kapcsolatba, s hogy disszidálni készült a titkos számításokkal.

Adamnak minderről fogalma sem volt. Helena csodabogár volt nemcsak az ő, de mások szemében is, ezért nem furcsállotta, ha napokig nem akart vele találkozni, mert a suliban végzett valami munkát. A matek és a kibernetika volt a legnagyobb szerelme, s Adam belenyugodott abba, hogy a második helyen asszisztáljon. Ez is több volt annál, amit a kezdetekkor remélni mert.

– Én vak voltam, ő meg néma – csúszott ki akaratlanul a száján.

A kihallgató tiszt fürkészve nézte, majd a gondolataiba merült. Nyílt az ajtó, s egy telt keblű vörös szépség billegett be, fehér műanyag tálcán porceláncsészékben hozva az illatos kávét. Kacéran szolgálta fel a feketét, miközben pasztell zöld uniformisának dekoltázsában tangót lejtettek formás emlői.

– Tessék, Igor. Bocsánat – pirult el –, Blažek elvtárs. Tejet is hoztam, ahogy szereti – turbékolta.

Adamot elbódította a kávé és a tej-vér nő illata. Blažek elvörösödött, zavartan köhécselt, miközben megbabonázva figyelte a lágy mozdulatokat.

– Köszönöm, Kubiš elvtársnő.

– Szívesen, Blažek elvtárs. Csak csörgessen – lejtett ki Kubiš elvtársnő hóna alatt szorongatva a fehér műanyag tálcát. Csukódott az ajtó, s Blažek mintha valamit elfelejtett volna, felugrott az asztaltól.

– Mindjárt jövök – vetette oda a fiúnak, s szinte szaladt az asszony után.

Adam még hallotta az elfojtott kiáltás, amikor zárult az ajtó: „Zlatka, várj!” Két kopogás folyt egybe, egy kecses, s egy határozott, majd hirtelen elhaltak. Sóváran vette kezébe a csészét, s piciket kortyolva élvezte a kávé kesernyés zamatát. Addig le sem tette, még egy csöpp is volt benne. Aztán várt és gondolkodott. Latolgatta az esélyeit. Tudatosította, itt most minden azon áll vagy bukik, hogy meggyőzi-e a tisztet az ártatlanságáról. Az volt az érzése, hogy Blažek kezd hinni neki. De vajon valóban jó útra terelődött az ügye, vagy ez is csak a játék része, mint előző alkalommal az együtt érző szavak, s végül újra leküldik a jéghideg magánzárkába. Mi lenne, ha megmondaná az igazat? Az igazat? Mi volt az igazság? Adam számára az igazság a kínzó sejtés volt, a gyanú, a tudatos vakság, mely megakadályozta, hogy a lány eltűnéseit azzal magyarázza, szeretője van. Mert tényleg azt hitte, de kimondani sose merte. Inkább volt második, harmadik, mint kegyvesztett, eldobott senki. Lehet, hogy itt már csak az őszinteség segít, s azzal nem árthat senkinek. Hány olyan férfi van, aki csak azért tűri el a felszarvazást, hogy továbbra is istennője lábai előtt heverhessen?

– Az ön vakságánál hagytuk abba – lépett be határozottan, a haját igazgatva a tiszt. Láthatóan elégedett és jókedvű volt. Adam arra gondolt, az csak jót tehetett az ügyének, hogy kicsit udvarolhatott ez a Blažek, talán a lágy melleket is sikerült megszorongatnia.

– Blažek elvtárs, tartozom egy vallomással.

Adam először keltette fel annyira a tiszt érdeklődését, hogy előredőljön a széken, s a szemébe nézzen:

– Hallgatom.

– Vak voltam, mert az akartam lenni. Az igazat megvallva nem volt könnyű dolgom, míg sikerült Selecká kisasszony meghódítanom. Őrülten szerettem, és szeretem a mai napig. Az, hogy nem jött vissza, számomra felér egy tragédiával. Nem mindig jutott rám annyi ideje, mint én szerettem volna. Legszívesebben egy pillanatra sem engedtem volna el magam mellől. Ha lett volna egy kis matematikai logikám, rég átléptem volna a matfizre, hogy a nap minden percét vele tölthessem el. Ha nem akart velem találkozni, az iskolai feladatokra beszélte ki magát. Az utóbbi időben azonban már nem hittem neki.

Blažek mozdulatlanul várta a vallomás végkifejletét, még csak nem is pislantott. Adamból folyt az őszinte, elkeseredett szó:

– Meg voltam róla győződve, hogy megcsal. Őrülten féltékeny voltam. Rendszeresen arról álmodtam, mással szeretkezik, hempereg. Szenvedtem a kísértéstől, hogy véget vessek titkos szerelmi viszonyának, de nem volt hozzá erőm. Attól féltem, végleg elveszítem. Nélküle nincs értelme az életemnek, ezért mindegy, hogy szénbányába vagy uránbányába küldenek. Ha golyót repítenek a fejembe, azt sem bánom.

A kihallgató tiszt hátradőlt, félmosoly játszott a szája sarkában. Olyan autentikus volt a vallomás, hogy Adam is meglepődött azon, amit elmondott. Igen, az igazság néha meglepetésszerűen bukik fel belőlünk. Mennyiben hitt abban, hogy Helena megcsalta, azt ő maga sem tudta. Egy biztos volt, a féltékenység és a gyanú ott volt az álmaiban, de a nappalait Helena valója töltötte ki, s most hirtelen kiüresedtek a nappalok és az éjszakák is.

– Azt akarja mondani, bár észrevette, hogy az elvtársnő titkolódzik, és külön utakon jár, s meg volt arról győződve, hogy maga mellet szeretőt tart, vagy jobban mondva paralel folytat viszonyt, volt annyira balek, hogy még utána sem járt?

– Igen. Értse meg az elvtárs, hogy nem volt más választásom. Nem tudtam elképzelni nélküle az életem.

A tiszt összeráncolta a homlokát.

– Maga vagy piszokul jó színész, vagy a világ legnagyobb balekja – nevetett fel hirtelen Blažek. – Jobban mondva a világ második legnagyobb balekja – tette hozzá kis idő múlva kajánul, s visszaküldte Adamot a föld alá.

Illustration painted by Aida Muluneh