Javított nyár

Bugyuta kis beach dal, benne a nyár összes giccse, ki lehet sütni fehér homokú tengerparton, kikeverni party boyokkal, bepörgetni salsába, pácolni hangorgiában, párolni csendben, nyújtani vággyal, beleharapni csoki testébe, cukormázat kenni rá. S ami nincs benne. Személyi tücsköm szerenádja az éhhalálig, s a lelkiismeret furdalás, hogy nem tudtam kimenteni a könyvespolc mögül. A tengervíz olyan, mint a selyem, bőrsejtjeim hártyáján át belém hatol lágysága. Embriópozícióban lebegek, alattam egy remeterák araszol, átlátszó pici halak úszkálnak, kilátszanak a zsigereik a hártyapikkelyek alól. Átölelem magam, homlokom a térdemen pihen. Számolom a másodperceket, meddig bírom ki a víz alatt? Aztán légszomj, a kényszer, hogy levegőt vegyek, zsibbadó érzés a koponyacsont alatt, apró sercenésekkel készülnek megpattanni a hajszálerek. A boldogság önromboló, nem a bánat. Elferdíti a realitás hátgerincét. Felszín, lélegzetvétel, s újra nirvána, fuldoklás, haláltusa, életharc, tusa, harc, halál, élet, arc, tus, aktus. Mennyi benne a valóság és mennyi az illúzió? Vége a nyárnak, a talpamon ott marad a tengerpart kavicsának hege, nyelvemen a görögdinnye édes nedve, fogaim zománcán a homokszemcsék ropogása, s az időtlenség egy csipete a lelkemben. Három cikk őszibarack a fehér porcelántányéron: én az avantgárd, aki az imitáció aktusát imitálom, a dal a giccs, ami az imitáció hatását imitálja, s Clement Greenberg, aki előre megmondta.