Öttusa

Fogalmam sincs hány perce, órája ülök a kádban. Ha fázok, kiengedek a vízből, s forró vizet engedek hozzá. Sorozatosan csörgött a telefon, pittyogtak az SMS-ek, mailek. Aztán lemerült a mobiltelefonom. Most tökéletes csend van.  Tudom, hogy a szerkesztőségből kerestek a riport miatt. Hát nincs. Riport az most abszolút nincs. Fáradt vagyok, nagyon. Nem akarok több tudósítást írni. Már semmit sem akarok írni. Örökre itt akarok maradni a kádban. Gondolkodni sem tudok. Nekem nincs családom, sem gyerekem, mindeddig őszintén örültem, ha egyik óráról a másikra, csak úgy, el kellett utaznom ide, vagy oda, pár napra, hétre. Imádtam a munkámat, képes voltam éjt nappallá téve dolgozni, tűzvonalban riportot készíteni. Balázzsal olyanok voltunk, mint a sziámi ikrek, sőt többek annál, néha már nem tudtam hol végződik ő és hol kezdődöm én.  Ugyanúgy a riportjainknál sem lehetett eldönteni hol kezdődik, hol végződik a fénykép, hol a szó és hol a valós történet. Aztán valami megváltozott, vagyis minden. Nem az Elefántcsontparton, ott csak vége lett. Előbb változott meg, sokkal előbb, s nem Balázsban, hanem bennem. Nem is tudatosítottam. Tovább vergődtem vele úttalan utakon, ő fényképezett, én riportot készítettem, nevettem, incselkedtem, még meg is csókoltam, de aztán mindig elaludtam, amikor fontos lett volna, hogy ébren maradjak. Balázs érezte, tudta. Fáradt vagyok, magyarázkodtam és megsimítottam a nyakszirtjét, aztán újra elaludtam. Az Elefántcsontparton már világos volt, hogy valami nincs rendben. Legbelül a szerkezet szűnni nem akarón nyikorgott. Olajozni kellene egy hosszabb pihenéssel, gondoltam, az Elefántcsontpart után tutti biztos kiveszek két hét szabit, s elbújok valami medvebarlangban, a Magas Tátrában, s újra élvezni fogom a munkám és szeretni Balázst. Aztán San-Pédroban teljesen elromlott a szerkezet. Nem az óriási páratartalom miatt volt, nem is Afrika miatt, amivel a helyiek magyarázzák a különleges szokásaikat. A miértekre sokszor szétvetik a kezüket és mosolyogva felelnek: ez Afrika. Kedvesek és barátságosak. A nemzeti parkban is bűbájosak voltak a törpevízilók. Szóval nem Afrika miatt. De lehet, hogy abba a lebujba mégsem kellett volna elmenni. Tippet kaptunk a drogkereskedéssel kapcsolatban. „Ne félj, minden rendben lesz” – biztatott Balázs. „Beszívjuk a hangulatot, csinálok pár fotót, kell egy kis izgalom, kaland.” Mikor beléptem, éreztem, hogy gáz lesz, benne volt a levegőben. Vészjósló volt, ahogy azok a férfiak megbámultak, ahogy végig rajtam tartották a szemüket, s ahogy beszívták az illatomat. Leültünk és rendeltünk egy vodkát, vagyis kettőt, duplát.  Szörnyen féltem és dühös voltam Balázsra. Összevesztünk, s ő otthagyott, csak úgy lazán felállt és elment. Egyedül maradtam hajnali háromkor egy lerobbant lebujban tele beszívott bennszülöttel. Sóvárgón néztek, s lassan, szinte centiméterről centiméterre közeledtek. Izzott a levegő, s én tudtam, hogy ezt nem lehet túlélni. A testem ott fog rothadni a tengeri fű és kagylók között a sárgás homokban. Mintha lefagyott volna az idő. Felálltam és kifelé hátráltam észrevétlenül, de a testem továbbra is ott ült szoborrá merevedve. Akkor a semmiből ott termett mellettem Balázs. Mozgott a szája, de nem hallottam mit mond, csak az agyamban sikoltottak a szavak, mintha csupán gondolatok lettek volna, franciául, hogy a felesége vagyok. Semmi. A testek továbbra is közeledtek, zárult a kör. „Terhes” – hallottam a fejemben, „Kisbabánk lesz.” Nem tudtam felállni, sem járni. Megnyílt a kör. A karján vitt ki. Utána hánytam, vért hánytam. Elvetéltem a nem létező kisbabánkat. Azóta már nem vagyok a régi. Hallom mit gondolnak az emberek. Hallgatom, mit mondanak és közben hallom a gondolataikat is. Hazaérkezésünk másnapján bejelentettem a szerkesztőségben, hogy már soha nem akarok Balázzsal együtt dolgozni. Nem is dolgoztam a múlt hétig. Aztán a főszerkesztő kitalálta, hogy nem lehetek kényes. Mennem kell. Balázzsal.

– Fáradt vagyok – mondtam, – pihennem kell.

– Majd pihensz, ha hazajössz – válaszolta.

Nem értette, senki sem értette, azt a szorító semmit a mellkasomban, azt a hiátust a szívverés helyett. Nem volt választásom, elutaztam Balázzsal. Láttam, hogy örül, boldog. Úgy babusgatott, mint egy kis babát. Olyan is voltam, egyfolytában aludtam, éjjel, nappal. Az állapotom dacára dolgoztam is, beszélgettem, jegyzeteltem. Közben hallottam a gondolatokat, hogy mit kérdez ennyi hülyeséget, meg hogy milyen harapnivaló a bőre, satöbbi. Addig különbséget tudtam tenni a kimondott szó és a gondolat között. Aztán tegnap előtt végleg beállt a káosz. A majd százéves anyóka a csipkeverésről beszélt, közben a titkos szeretőjéről, aki meghalt a háborúban. Én már nem tudtam, melyik a kimondott szó és melyik a gondolat, s megkérdeztem tőle, hogy hány éves volt Igor, mikor meghalt. Erre a néni elsápadt, remegett a szája széle, s azt válaszolta, ő nem beszélt Igorról. Balázs is szótlanul, megdöbbenve nézett rám, hogy össze-vissza beszélek, s én akkor felálltam. Megkértem Balázst, vigyen ki a reptérre, mer hullafáradt vagyok. Hazamegyek. Aludnom kell. Kétségbe volt esve, azt hajtogatta, hogy szeret, hogy sajnálja San-Pédrot, de nem mozgott a szája, csak egy izom ugrált a szeme alatt, kitartóan morzézta, hogy szeretlek, hallod, szeretlek. Nem hallottam, csak az agyamban kattogott valami az izomrángás ritmusában. Mikor hazaértem tettem még egy próbát, hogy megírjam a riportot, bár nem emlékeztem az útból semmire, csak a nénire, a csipkeverésre és Igorra, akinek lőtt seb volt a halántékán és deszkakoporsóban temették el. Felhívtam Balázst, s könyörögtem, küldjön pár fotót, hogy meg tudjam írni a tudósítást. Ridegen elutasított, nem küldhet, mert az még csak nyersanyag, így nem adhatja ki a kezéből. Meg különben is, majd a szerkesztőnek továbbítja, tőle esetleg elkérhetem, s közben hallottam, hogy baszd meg, ha nem kellek neked, ha nem fogadod el a bocsánatkérésemet, a szerelmemet, ha nem látod a megbánásomat, a fájdalmamat, baszd meg a riportodat. Kétségbeesésemben még SMS-t is írtam neki, hogy mindent helyrehozok, jóváteszem a múltat, csak adjon egy utolsó esélyt. Nem válaszolt. Tudom, hogy megkapta. Aztán meztelenre vetkőztem, mécseseket gyújtottam, forró vizet engedtem a kádba. Alig bírtam beleülni, perzselte a bőrömet. Az óta itt gubbasztok. Nem érdekel sem a riport, sem Balázs, sem a szerkesztő, s már nem akarok semmi mást csak csendet. Abszolút csendet, mécseseket és egy kád forró vizet.

A megoldások néha váratlanul pattannak ki. Csurom vizesen, meztelenül ülök a lakószobában és hiperszonikus gyorsasággal püfölöm a billentyűzetet. Csörren a kulcs a zárban, Márti elszörnyedve néz rám. Ja, virágot jött locsolni, suhan át a fejemben.

– Megbuggyantál?

– Nem. Felmondok.

– S mit fogsz aztán csinálni?

– Élni.