Vízkereszt, vagy amit akartok

Vannak napok, amik úgy indulnak, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Mert a nagy könyvben az van megírva, hogy azért születtünk, boldogok legyünk, meg hogy vannak még csodák és még hasonló bölcs mondások. Mert a nagy könyv erről szól, a bölcs mondások tömkelegéről. És ezekre szükségünk is van. Ezért olvassuk a nagy könyvet, bár mostanság ebben a digitális világban inkább a nagy könyv helyett a Facebookot lapozgatjuk, meg oda posztolgatunk, mert most már az lett a nagy könyv. Én is lapozgatom, meg posztolgatok. Jó ez így nekünk. Minimum elhisszük, hogy jó.

Nem éppen egy templomjáró típus vagyok. Sőt!

De az éjféli misén minden karácsonykor ott kell lennem. Nem azért, mert a nagy könyvben meg van írva. Egyáltalán nem azért. Különleges, megfogalmazhatatlan belső kényszer miatt van ez így. Meg azért is, mert egész ádventben csodára vágyom.

Ez a karácsony annyira pazar volt, hogy még csodára sem volt szükségem.

Nem is mentem el az éjféli misére. Fáradt vagyok, hideg van, érveltem az ÉN-nel, aki általában szigorúan kordába tartja az én-t. Hát nem mindig jár sikerrel. Bármely kicsi is, az én győzött. Vivát! Így maradtam otthon. A kis Jézus meg ott fagyoskodott a jászolban a hideg templomban. Zengett az orgona, csendült a csendes éj. Én meg a pihe-puha dunyhák melegében. Aztán ahogy teltek a napok, úgy támadt fel bennem valami furcsa hiányérzet. Mintha valami lényeges, valami abszolút elemi kimaradt volna az életemből. Egy darabig igazán nem tudtam, mi hiányzik a klassz kis mindennapjaimból, mert ugye volt ünnepi eszem-iszom, meg szabadságolós szuny-bunya, meg mindent csinálhatsz, amire eddig nem értél rá, című jelenet. Egyszerűen, király, sirály, Hawaii. Aloha.

Szilveszter után már tudtam.

Valaki várt és én nem mentem el a találkozóra. Ez ugye benne van a pakliban, megtörténhet, hogy nem minden találkozóra, kávéra, ebédre jutunk el. De ez a találkozás más volt, s igazán üzenetet sem tudtam küldeni, hogy bocsi, s valami white lie, utóiratos magyarázatként. A Három királyokkal én is eljövök – tettem ígéretet. Megnyugvással töltött el.

Azt hittem elkések.

Nem bírtam reggel kikászálódni az ágyból, aztán megfelelő üveget kerestem, s végül a lakáskulcsomnak kelt lába. Akkor léptem be, mikor felzendült az orgona, jelezve a mise kezdetét. Az aszpis boltíves ablakain át besütött a felhők mögül éppen kikandikáló nap. Ünneplőbe öltöztetett fenyők állták körbe a kis Jézus jászolát. Amikor meglátott, rám mosolygott. „Pásztorok, pásztorok, örvendezzünk…”, csendült az ének. Csak némán álltam. Záporoztak a könnyeim. Kimosták lelkemből az óév összes bánatát.

Ez a nap jól inult.

Hazafelé ballagok. Ridikülömben ott lapul a mézes üvegbe zárt szentelt víz a mirhával, krétával. Boldog vagyok, nem hiába vártam a csodára. Otthon a bejárati ajtóra fehér krétával ezt írom: 20 C+M+B 19 „Christus Mansionem Benedicat – Krisztus áldja meg e hajlékot”

P. S. Tudom, ez egy szuper klassz év lesz. Nem is lehet más, februárban kezdődik a disznó éve ;).