Úton /J.K.-nak/

Mindig Úton. Ma Jackkel az anyósülésen. Száguldok, hegyi szerpentinek testéből nyesem le a kanyarokat. Időzített bombaként lüktet bennem az idő, nem tudni melyik forduló szalagkorlátjának robbant neki. Színorgia az erdő, aranya, bronza belém olvad, a nyár fotonjai az ösvények rejtekében ragyognak. Bömböl a cseh rock a hangszórókból, „vele egy napon meghalnék”. Pompás az elmúlás, színes, könnyed ködpárába van burkolva és virtuóz gitárszóló kíséri. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, a hegytetőn muszáj kiállnom a sorból. „Kiszállok Jack”, a fantomom rábólint. Megborzongok, beszívom a rothadó avar illatát, elindulok az ösvényen. A tölgy mögül kikacsint a gyermek, kacag, továbbszalad, mennék utána, de már messze jár. Extázis a halál, mint a születés. Én etruszk, te etruszk, ő etruszk, ragozzuk a kezdet és a vég kozmikus orgazmusát és a közte eltékozolt idő újjáéledéseit és megsemmisüléseit. Hányszor halhat meg a lélek? Vannak érzések, melyeket csak ezer dallal lehet kifejezni, egyszerre kellene, hogy szóljanak, minden létező és nem létező imaginárius hangszóróból, a szívdobbanásból, a zsigerekből. Kellene hozzá gregorián ének, Bach fúgái, Mozart Requiemje egy csipet Kurtágból, meg reggae, heavy metal, dzsessz és abszolút csend. Itt szeretnék maradni. Csak egy pillanatra. Egy pillanatra, ami hosszabb, mint az örökkévalóság. Itt maradni, eggyé olvadni színnel, fénnyel, őszi borzongással.